A közelmúltban olvastam a Nóra c. svéd elbeszélést. Kötelező olvasmány, így nagy ímmel-ámmal álltam neki, azzal a hozzáállással, hogy ez is majd biztosan olyan lesz, mint az összes akkori orosz regény. De nem. Végre lehetett benne életre utaló jelenségeket felfedezni, a főszereplő tök menő kiscsaj :D Vagyis nő. Feleség. Anya. Totálisan mindegy. Na de térjünk rá a bejegyzés voltaképpen tervezett lényegére.

A feleségnek és a férjnek volt egy nagyon jó barátja, foglalkozását tekintve doktor, aki beteg, és ezért meg fog halni (de ezt csak maga a doki tudja). Tiszta sor. Csakhogy amikor megtudja a 2 idézőjeles barát, hogy közvetlenül pár órán belül meg fog halni, azzal kommentálják az esetet, hogy „Jobb lesz nekünk így.”

WTF? Ennyi? Kész? Ez volt a gyász? A megrendülés? A barát lelkének eleresztése?

Komolyan ennyire felszínesek voltak régen az emberek? És akkor most kiröhögöm saját magamat, mert egyből az a gondolat fut át az agyamon, hogy „Nem mintha a mai világban nem lennének ugyanilyenek.” A pénz, korrupció, mindig csak a versengés. És ma is a betondzsungel kemény törvényei szerint kell élnünk.

A köpönyeg c. orosz gagyiság (bocs, Gogol bá’!) is kötelező volt, de nem bírtam végig olvasni. :D Viszont az órán a tanárnő elmondta tömören a tartalmát: egy visszataszító külsejű, magának való emberke varrat magának egy új köpönyeget, így ő lesz a „sztár”, akit eddig mindig gúnyoltak, s most már emberszámba veszik. Csakhogy ellopják ezt a drága ruhadarabot…- és itt fonalszakadás, azt hiszem, kajáltam- a következő pedig, amire emlékszem, az volt, hogy valaki rákiabált, mire a mi drága Akakij Akakijevicsünk (a főhős neve. Mondd gyorsan 5x egymás után, haha.. :D) ágynak esett és szépen lassan (vagy gyorsan?) elhalálozott. (Halála után kísértett, de ez a bejegyzés szempontjából nem fontos)

A fontos az a fent említett pár szó: rákiabált, mire a mi drága Akakij Akakijevicsünk ágynak esett és elhalálozott.

Ennyi? Most ez komoly?

Olvastunk órán egy másik szöveget is -talán A csinovnyik halála volt a címe, de ebben nem vagyok annyira biztos-, melynek szinte ugyanez volt a lényege: a szegény egyszerű ember rátüsszentett egy úrra, elnézést kért, bocsánatkérés elfogadva – csakhogy a kishivatalnok azt hitte, még mindig mérges rá őkegyelme, és egyre csak zaklatta őt. Az úr egyszer csak besokallt és rákiabált. A történet vége pedig ugyanaz.

Nem tudom, vajon csak az akkori történetíróknak zajlott le minden ugyanúgy a fejükben, vagyis hogy MUSZÁJ meghalnia a főszereplőnek, vagy tényleg voltak ehhez hasonló halálesetek, bár remélhetőleg az első az igaz.

Egy ember, aki a bűntudata miatt halt meg. Manapság már az is hiányzik az emberekből. Így nincs is „miért” meghalni. Ebből következik, hogy nem meglepő, hogy túlnépesedés van a Földön…