Részlet, gyenge idegzetűeknek nem ajánlom jó szívvel:

Micsoda piti, betojt kis banda voltak – Stan Uris a nagy, zsidós orrával, Bill Denbrough, aki még egy „sziát” se tudott kinyögni dadogás nélkül (…), Beverly Marsh az örökös zúzódásaival meg blúza ujjába rejtett cigarettáival, Ben Hanscorn, aki olyan terjedelmes volt, mint egy emberi formát öltött Moby Dick, no és Richie Tozier a vastag szemüvegével, a színjeles bizonyítványával és a szánalmas kis pofájával, amelyik szinte csábított, hogy őj, érdekes alakzatokba kalapálják. Lehet-e őket egyetlen találó szóval jellemezni? Hát persze–a helyes kifejezés mindig előkerül, csak meg kell keresni. Ez esetben a helyes kifejezés így hangzott: balekok.

Milyen gyorsan támadt fel az egész…  És Rich Tozier most ott állt dolgozószobájában, gyámoltalanul remegve, mint kitaszított korcs kutya a viharban; és azért reszketett, mert immár nem pusztán a régi haverok jutottak az eszébe, hanem egyéb dolgok is – csupa olyasmi, ami hosszú évek óta feledésbe merült, de valójában ott vibrált, egészen közel a felszínhez.

Véres dolgok voltak.

És sötétség. Különös sötétség.

Meg ott volt a ház a Neibolt utcában. És ott volt Bill, aki azt üvöltötte: Me-megölted az öcsém, t-te ro-rohadék állat!

Hogy emlékszik-e? Épp elégre emlékszik ahhoz, hogy többre már ne akarjon – és erre aztán bárki fogadhat egy muffban.

Szemétszag, ürülékszag, és még valamilyen szag, amely undorítóbb a másik kettőnél is. AZ bűzlik így, a fenevad, mely ott lappang Derry alatt a sötétben, ahol örökké zakatolnak a gépek. Richnek George jutott az eszébe… De ez már sok volt. Rohant a fürdőszobába, s kis híján elesett, mert megbotlott Eames-sítlusú, fekete bőr karosszékében. Még éppen hogy beért, de már térden csúszott a tükörsima csempén a vécéig, mint valami meghibbant breaktáncos, belekapaszkodott az ülőkébe, és mindent kiadott, ami csak volt a beleiben. És még utána sem bírta abbahagyni, mert hirtelen látta maga előtt Georgie Denbrought, úgy, mintha tegnap váltak volna el, Georgie-t, hisz vele kezdődött minden, vele, akit 1957 őszén gyilkoltak meg, közvetlenül az áradás után; tövestől tépjék ki a karját, de Rich mindezt kirekesztette emlékezetéből. Az emlékek azonban néha visszatérnek, bizony ám – de még mennyire, hogy visszatérnek.

A gyomorgörcs elmúlt. Rich vakon tapogatta ki a lehúzót. A víz lezúdult. Korán elköltött vacsorájának gőzölgő romjai tapintatosan tűntek el a csőrendszerben.

És onnan tovább, a csatorna felé…

A zakatolásba, a sötétségbe, a bűzbe.

(…)

Negyven perc múlva behajította a bőröndjeit az MG csomagtartójába, és kifarolt a garázsból. (…) Visszanézett a házára. (…) És egyszer csak átsuhant rajta a meggyőződés, hogy utoljára látja mindezt, hogy máris két lábon járó halott csupán.

Sebességbe tette a kocsit, és útnak indult. Ismét elfogta az érzés: milyen könnyen sikerült átbújnia jól szervezett, t9ömör egésznek hitt élete egy addig ismeretlen hasadékán – milyen könnyű átérni a sötét túlpartra, kihajózni a derült ég alól a semmibe.

Derült ég alól a semmibe; bizony, így van. Ahol a sötétben bármi leselkedhet rá.