Hát hová fajult ez a világ? Javítom a kérdést: Hát hová fajulok én?

Általános iskolában az a tipikus jó kislány voltam, aki a lehető legkedvesebben bánt minden egyes személlyel, még azzal is, aki nagyon nem érdemelte volna meg. A mottóm a „Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel sajtos-ketchupos melegszendviccsel!” volt, nem egyszer feláldoztam az én jólétemet másokéért (elsősorban az akkori legjobb barátnőmért), a többiek pedig kaptak a lehetőségen és kihasználtak egy „párszor”. És hogy ezt én miért is hagytam? Nem ismerem a választ. De ez most már nem is fontos.

Csakhogy mostanában mintha ennek az ellenkezőjévé kezdenék válni. Azaz minden számomra kedves személlyel bunkón bánok, és olyanokat is megsértek, akik abszolút semmit sem csináltak. Gyakorta hagyja el a szám nem túl kellemes megjegyzések hada.

A kérdés itt is ugyanaz: Miért csinálom ezt? Ismét nincs válasz. Talán ellensúlyozni akarom régi önmagam. Ha elnyomnának, akkor meglenne az ok-okozati összefüggés, mégpedig az, hogy ez a dolog egész egyszerűen nem tetszik, nem esik jól és rosszul reagálom le.

Miért nem uralhatom a világot - kedvesen?

Ez lenne a tökéletes aranyból öntött középút (amit ez esetben nem adnál el semmi pénzért, még ha az utcára is kerülsz), amire vágyok, amire mindenki vágyik, amit célommá tettem.

Nyilvánvalóan nem fog sikerülni az, hogy a világ úrnője legyek (pedig poén lenne :D), de a végtermék meglenne: egy Jégmaci jó nagy adag magabiztossággal és kedvességgel megáldva. Ami már kész is, csak hagyni kell, hogy a felszínre törjön. Bumm.