Én alapjába véve nem rajongok a Valentin-napért. A Bálint és Valentin nevezetű lényeknek boldog névnapot kívánok, esetleg a szülinaposoknak is, de itt végül kifújt a dolog.

Konkrétan utálom ezt a sok nyáladzást, a sok kis csecsebecsét -rózsaszín szőrös kis figurákat, szív alakú díszeket - aminek értelme nincs, de elvárod a másik féltől, hogy megvegye. Amikor ez nem történik meg, akkor a többség egyből arra gondol, hogy „Uram-atyám, biztosan nem szeret! :’( „. Úgymond ki van kényszerítve a szeretet. Ebből a szempontból. Amit valószínűleg egy ajándékgyártó cég vezetője talált ki, hogy legyen még egy kis bevételük az év folyamán.

Na de most ne higgyétek azt, hogy szerény személyem egy szőrös szívű szörnyeteg; csupán nem tudom, hogy miért tárgyakkal fejezik ki szeretetüket egymás iránt a szerelmesek.

Pedig szerintem alapjába véve nem lenne rossz ünnep. Jó, persze, nyilván nem csak egy napon kell szeretni a szíved másik felét… Blablabla.

És még mielőtt a rossz nyelvek elindítanák azt, hogy féltékeny vagyok azon személyekre, akiknek van párjuk, hát azokkal most közölném is, hogy én így tökéletesen érzem magam, szingliként is. :) És igenis örülök mások boldogságának, annak, ahogy szerelmes pillantásokkal egymásra néznek. ^^ Annyira aranyosak tudnak lenni. :)

Szóval remélem, értitek a problémám: engem a tárgyi lénye zavar.

Persze vannak jó ajándékok is, itt most konkrétan valami olyasmire gondolok, ami személyre szabott, aminek még valaha hasznát veszi az illető, vagy legalábbis tényleges örömöt lehet vele szerezni. :)

Elméletemet azzal zárnám, hogy nagyon boldog Valentin napot kívánok a szerelmeseknek és azoknak, akik még nem azok. :D

Csók! ;)

A közelmúltban olvastam a Nóra c. svéd elbeszélést. Kötelező olvasmány, így nagy ímmel-ámmal álltam neki, azzal a hozzáállással, hogy ez is majd biztosan olyan lesz, mint az összes akkori orosz regény. De nem. Végre lehetett benne életre utaló jelenségeket felfedezni, a főszereplő tök menő kiscsaj :D Vagyis nő. Feleség. Anya. Totálisan mindegy. Na de térjünk rá a bejegyzés voltaképpen tervezett lényegére.

A feleségnek és a férjnek volt egy nagyon jó barátja, foglalkozását tekintve doktor, aki beteg, és ezért meg fog halni (de ezt csak maga a doki tudja). Tiszta sor. Csakhogy amikor megtudja a 2 idézőjeles barát, hogy közvetlenül pár órán belül meg fog halni, azzal kommentálják az esetet, hogy „Jobb lesz nekünk így.”

WTF? Ennyi? Kész? Ez volt a gyász? A megrendülés? A barát lelkének eleresztése?

Komolyan ennyire felszínesek voltak régen az emberek? És akkor most kiröhögöm saját magamat, mert egyből az a gondolat fut át az agyamon, hogy „Nem mintha a mai világban nem lennének ugyanilyenek.” A pénz, korrupció, mindig csak a versengés. És ma is a betondzsungel kemény törvényei szerint kell élnünk.

A köpönyeg c. orosz gagyiság (bocs, Gogol bá’!) is kötelező volt, de nem bírtam végig olvasni. :D Viszont az órán a tanárnő elmondta tömören a tartalmát: egy visszataszító külsejű, magának való emberke varrat magának egy új köpönyeget, így ő lesz a „sztár”, akit eddig mindig gúnyoltak, s most már emberszámba veszik. Csakhogy ellopják ezt a drága ruhadarabot…- és itt fonalszakadás, azt hiszem, kajáltam- a következő pedig, amire emlékszem, az volt, hogy valaki rákiabált, mire a mi drága Akakij Akakijevicsünk (a főhős neve. Mondd gyorsan 5x egymás után, haha.. :D) ágynak esett és szépen lassan (vagy gyorsan?) elhalálozott. (Halála után kísértett, de ez a bejegyzés szempontjából nem fontos)

A fontos az a fent említett pár szó: rákiabált, mire a mi drága Akakij Akakijevicsünk ágynak esett és elhalálozott.

Ennyi? Most ez komoly?

Olvastunk órán egy másik szöveget is -talán A csinovnyik halála volt a címe, de ebben nem vagyok annyira biztos-, melynek szinte ugyanez volt a lényege: a szegény egyszerű ember rátüsszentett egy úrra, elnézést kért, bocsánatkérés elfogadva – csakhogy a kishivatalnok azt hitte, még mindig mérges rá őkegyelme, és egyre csak zaklatta őt. Az úr egyszer csak besokallt és rákiabált. A történet vége pedig ugyanaz.

Nem tudom, vajon csak az akkori történetíróknak zajlott le minden ugyanúgy a fejükben, vagyis hogy MUSZÁJ meghalnia a főszereplőnek, vagy tényleg voltak ehhez hasonló halálesetek, bár remélhetőleg az első az igaz.

Egy ember, aki a bűntudata miatt halt meg. Manapság már az is hiányzik az emberekből. Így nincs is „miért” meghalni. Ebből következik, hogy nem meglepő, hogy túlnépesedés van a Földön…

Valószínűleg már hallottatok az új bestseller hírről, miszerint egy Oroszlány környékén lévő bányából kiindulva magyarországi viszonylathoz képest erősen megrengett a föld (4,2-es erősség), amit még 100 km-es körzetben is érzékelhettek/érzékelhettünk, talán nektke is volt benne részetek. Kis családmon kívül még a fél rokonság beleremegett a történtekbe (kivéve a Romániában élő rokonainkat. Nem, nem vagyunk románok, le lehet szállni a témáról. -.- Bár reménykedem benne, hogy ennél kulturáltabb emberek olvassák eme soraimat.), leszámítva engem, ugyanis én nem éreztem. És hogy miért? Fogalmam sincs. Bálint kedves megjegyzése szerint nincsenek érzékszerveim, mint az embereknek általában. Köszönöm. :D 17 év után megtudtam, hogy nem a Földről származom, legalábbis nem vagyok emberi lény. Jobb későn, mint soha. :P

Ugyan a rezgést nem éreztem, de a morajt hallottam. Azt hittem, hogy a földszinten valamit leejtettek. Pár perc múlva láttam csak, hogy facebookon egy jó páran kiírták, hogy mi volt ez a földrengés? És így, a kommentárokat végigolvasva megtörtént a felvilágosításom. :)

Viv később rám írt, hogy meg fogunk halni. Haha. Úgy értesült, hogy egy tudós szerint mindannyiunknak vége február 12-én, ugyanis egy 7-es erősségű földrengés fog végigseperni rajtunk és romba dönteni a házunkkal együtt az életünket is. Legalább, ha már tényleg meg kell halnom, akkor „plíz” a nyelvvizsga előtti órákban történjen, mert nem akarok az utolsó óráimban/perceimben is szenvedni… :D

De ezután kaptam tőle egy linket, amiben már hitelesebb dolgokat írtak, biztosabb forrásból. Szó sem volt arról, hogy február közepén tömegsírra lenne szükség, így azért valamivel pozitívabb életszemlélettel teltem meg (ennyi e betűt, brrr). Néhány hét alatt a földkéreg szépen lassacskán megnyugszik, de addig még számítanunk kell néhány kisebb-nagyobb rengésre.

Most pedig itt az idő, hogy örömtáncot járjunk, de csak vigyázva, nehogy magunkra haragítsuk a föld szerkezetét… :D

Ugyan nincs ma szülinapom, és egyik ismerősöm sem eme becses napon született, de a facebook segítségével rátaláltam egy nagyon poén videóra és annak paródiájára. MUSZÁJ megnéznetek! :D Mindkettőt :P

Van némi különbség a 2 videó között. Az elsőben aranyos bácsik énekelgetnek, a másikban még aranyosabbak mosolyognak ránk. :D

Na jó, nem pofázom többet, induljon a banzáj, de azért arra figyeljetek, hogy a ház ne essen szét. (:

Hát hová fajult ez a világ? Javítom a kérdést: Hát hová fajulok én?

Általános iskolában az a tipikus jó kislány voltam, aki a lehető legkedvesebben bánt minden egyes személlyel, még azzal is, aki nagyon nem érdemelte volna meg. A mottóm a „Ha megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel sajtos-ketchupos melegszendviccsel!” volt, nem egyszer feláldoztam az én jólétemet másokéért (elsősorban az akkori legjobb barátnőmért), a többiek pedig kaptak a lehetőségen és kihasználtak egy „párszor”. És hogy ezt én miért is hagytam? Nem ismerem a választ. De ez most már nem is fontos.

Csakhogy mostanában mintha ennek az ellenkezőjévé kezdenék válni. Azaz minden számomra kedves személlyel bunkón bánok, és olyanokat is megsértek, akik abszolút semmit sem csináltak. Gyakorta hagyja el a szám nem túl kellemes megjegyzések hada.

A kérdés itt is ugyanaz: Miért csinálom ezt? Ismét nincs válasz. Talán ellensúlyozni akarom régi önmagam. Ha elnyomnának, akkor meglenne az ok-okozati összefüggés, mégpedig az, hogy ez a dolog egész egyszerűen nem tetszik, nem esik jól és rosszul reagálom le.

Miért nem uralhatom a világot - kedvesen?

Ez lenne a tökéletes aranyból öntött középút (amit ez esetben nem adnál el semmi pénzért, még ha az utcára is kerülsz), amire vágyok, amire mindenki vágyik, amit célommá tettem.

Nyilvánvalóan nem fog sikerülni az, hogy a világ úrnője legyek (pedig poén lenne :D), de a végtermék meglenne: egy Jégmaci jó nagy adag magabiztossággal és kedvességgel megáldva. Ami már kész is, csak hagyni kell, hogy a felszínre törjön. Bumm.